Angyali mesék

A mesék évezredek óta elkísérik az emberiséget. A mesék jobbá, és szebbé teszik az emberi életet, mert olyan értékeket, és igazságokat közvetítenek, amik minden ember számára szükségesek. Már a kisgyermekek is szeretik a meséket hallgatni, mert egy olyan világ tárul fel előttük, ahol a jóság, a kedvesség, a kitartás elnyeri a jutalmát. Az embereknek szükségük van a mesékre, mert általuk egy olyan világba juthatnak el, ahol a valóságban is szeretnének élni, és  a mesék által a hétköznapokat is könnyebb elviselniük.

Az angyali mesék viszont sokkal többek, mint egy hagyományos mese. Ezek a mesék példabeszédek is, melyek minden esetben tanítást is adnak. Minden mese az emberi élet apró építőköveire hívja fel a figyelmet Az olvasó, ha figyel, mindennapjai problémáinak megoldásához kap segítséget. Sok mese csak azok számára érthető, akik a spiritualitás egy bizonyos fokát már elérték. Azok a mesék viszont, amelyek a cselekedetekre világítanak rá, mindenki számára érthetőek. Ha a meséken elgondolkodunk, sok segítséget kaphatunk, melyek átsegítenek egy-egy nehéz életszakaszunkon.

Minden mese mély mondandót takar, olvassuk hát úgy őket, hogy ráébredjünk a valóságára.

 

 

A bölcső

Sok évvel ezelőtt élt egy favágó. Az erdő szélén lakott, egy kis faluban, egy szép, fából ácsolt házban. A házban minden, számára szükséges berendezés megvolt, de a ház mégsem volt otthonos számára. Valami hiányzott. Szeretett az erdőben dolgozni, jól érezte ott magát, még a hideg téli napokon is. Nem szeretett viszont hazamenni, még akkor sem, amikor tudta, hogy rövid időn belül melegen, barátságosan fog a kandallóban a tűz lobogni.

A faluban nem sokan laktak, és a favágónak kevés barátja volt. Nyáron az emberek kint dolgoztak az erdőn, vagy a közeli mezőkön. Úgy tűnt, hogy mindenki boldog a favágó falujában, csak ő érezte úgy, hogy nem teljes az élete.

Egy szép napon talált egy kidőlt fát. A fa törzse nagyon jó állapotban volt, ezért megtisztította az ágaktól, és hazavitte a törzset. Egy darabig az udvaron száradt a törzs, amikor is favágónk úgy gondolta, hogy farag belőle valami hasznosat. Gondolkodott, mi is legyen az, de semmi jó dolog nem jutott az eszébe. Arra gondolt, hogy talán széket kellene belőle készíteni, de az már volt a házban. Polcok, és szekrény is volt, asztal is állt a konyhában. Semmi olyan dolgot nem talált, ami szükséges, és hasznos volna számára.

Ekkoriban született a közeli szomszédban egy kisgyermek. A gyermek félárva volt, mert születésekor édesanyja meghalt. A favágót elhívták, hogy legyen a gyermek keresztszüleje, mert szegről-végről rokona volt a kis jövevénynek.

Elment tehát a favágó, és meglátogatta a gyermeket, akinek majd a keresztapja lesz. A gyermek a szülők ágyában feküdt. Kicsi volt, védtelen, és nagyon sírt. A favágó nézte a kis csöppséget, majd lágyan megsimogatta a gyermek kezecskéjét. Ekkor a kisfiú abbahagyta a sírást. Ránézett a favágóra, majd elmosolyodott, és feléje nyújtotta kis kezecskéjét.

A favágó felvette a gyermeket, és gyönyörködött benne. Ekkor valami furcsa, szokatlan dolog történt. A favágó szívét melegség járta át. A gyermek mosolya melegíteni kezdte belülről. Észrevette, hogy a gyermek őszinte, tiszta szemekkel néz rá, és ezekben a szemekben tisztaság, boldogság volt.

Rövid ideig dajkálta a gyermeket, majd hazament. Dolga volt. Már tudta, mit fog készíteni a gyermek számára. Hozzá is kezdett a munkához. Szinte éjjel, nappal dolgozott, hogy a hétvégi keresztelőre el tudja készíteni keresztfia számára az ajándékot. Az ajándék hamarosan készen is lett. Mivel a favágónak ügyes keze volt, gyönyörűen faragott, díszes bölcső állt hamarosan a szobája közepén. Az ajándéknak minden falubeli a csodájára járt. A gyermek nagyon szeretett benne feküdni, mert a bölcső lágyan ringatta, mintha édesanyja állt volna mellette, és ringatta volna a kicsit.

A favágó most már szeretett hazamenni, mert tudta, hogy valami várja a faluban: egy picike gyermek, akinek az élete, a fejlődése az ő feladata is, akit segíthet, és akitől szeretetet kaphat. Napjai nagy részét, ha ideje engedte, kis keresztfiával töltötte. A gyermek, amikor elérte azt a kort, már maga is meglátogatta a favágót, aki úgy szerette a fiúcskát, mintha a saját gyermeke lett volna. Egy idő elteltével magával vitte a fiút az erdőbe, és megtanította a favágás minden fortélyára. Később a fafaragásnak is mestere lett az immár fiatal legénnyé cseperedett fiú. Keresztapja boldogan irányította, és hasznos tanácsokkal látta el a fiút.

A bölcső pedig azóta is ott ált a fiú szobájában, és magában ringott. Szeretettel gondoltak rá mindketten, ha meglátták. Mindkettejük számára boldogságot adott. A bölcső volt a szeretet forrása, ami egyik emberi lényt a másikkal összekötötte.

Később, amikor a favágó megöregedett, és minden tapasztalatát átadta a fiúnak, úgy érezte, hogy elfáradt, és itt az ideje, hogy visszatérjen teremtőjéhez. Elbúcsúzott a fiútól, majd egy hajnalon békében elszunnyadt. Ekkor a fiú készített örök nyugvóhelyet keresztapjának egy öreg tölgyfa törzséből. Egy koporsót, hogy csontjai békében pihenhessenek.

De az összekötő kapocs továbbra is ott állt a szoba közepén, és lágyan ringatott még sok gyermeket, kisfiúkat, és kislányokat, akik mind emlékeztek az öreg favágóra, mert édesapjuk a bölcső történetet elmesélte nekik.

Nemzedékek emlékeztek a favágóra, pedig sokak szerint nem tett sokat: készített egy bölcsőt, és nevelgette a keresztfiát.

Lehet hogy világraszóló dolgot nem tett, de a legnagyobb dolgot adta át a gyermek számára: Feltétel nélküli szeretet egy kis lény számára, aki csak annyit tett, hogy megajándékozta mosolyával a magányos favágót, akinek szívében ekkor a szeretet lángja magasra lobbant. Ettől a perctől kezdve volt életének célja, és értelme. Erőt adott egy pici gyermek egy meglett felnőttnek, és végigvezette az emberi élet lépcsőfokain, hogy aztán boldogan, békében hunyhassa le a szemét, és elégedett legyen, mert végig tudta járni az emberi életet úgy, hogy a benne lévő szeretet loboghatott, és tovább tudta azt adni mások számára.




Vadászat

Volt egyszer egy testvérpár. Az egyikük kevéssel volt idősebb ifjabb testvérénél, de sokkal többre tartotta magát nála.

Egy alkalommal a testvérpár vadászni indult az erdőbe, mert már fogytán volt az élelem a kamrában, és közeledett a tél. Fel kellett rá készülniük, még a hideg beállta előtt.

Mindketten felvették a szokásos, vadászat alkalmával viselt ruházatukat, megtisztították fegyvereiket, elkészítették a kisebb vadak befogásához a hálót, a tűzszerszámot is biztos, száraz helyre rakták, majd elindultak. Egyiküknek sem jutott viszont most az eszébe, hogy kulacsaikat nem töltötték meg friss, tiszta vízzel. Az a kevés víz, ami a kulacsokban még volt, rövidesen elfogyott, és útjuk során nem volt patak, vagy kút, ahonnan megtölthették volna. Hamarosan az erdő mélyén jártak, és elejthető vadak után kutattak. Lerakták a hálókat, majd a vadcsapásokat figyelték, nagyobb vadat várva. Hamarosan meg is láttak egy gyönyörű őzsutát, amint a csapáson közeledett. A szél nem felőlük fújt, így az őz nem érezhette meg a szagukat sem. Az idősebb fiú felajzotta a nyilat, majd amikor az őz már elég közel volt, lőtt. A nyílvessző sebesen suhogott, és eltalálta az őzet, ami rögtön össze is esett. A két fiú boldog volt, egy időre már volt élelmük, de még ennyi hús nem volt elég, tovább várakoztak tehát. Hamarosan újabb vadat vettek észre, egy vadkant. Az idősebb fiú ismét lövéshez készülődött, de a kisebb fiú is felkészült. Tudta ugyanis, hogy egy vadkan veszélyes ellenfél, pláne, ha sebesült. Attól tartott, ha testvére kicsit is mellé céloz, és az állat nem kap azonnal halálos lövést, nekik fog támadni, nem árt tehát minden eshetőségre felkészülni. Az íja mellé még három nyílvesszőt készített ki, vigyázva arra, hogy mindegyik hegye éles legyen, nagyvadra való. Bátyja már nem volt ilyen figyelmes, minden figyelmét lekötötte a közeledő vadkan. Amikor úgy gondolta, hogy az állat már kellő távolságban van, célzott, és lőtt. A lövés pillanatában azonban szél támadt, ami a nyílvesszőt egy kicsit elmozdította az eredeti iránytól, így a vadkan a lövéstől nem esett össze, csak súlyos sebet kapott. A sebesült állat rövid időre megtorpant, majd amikor a fájdalom elviselhetetlen lett számára, beleszagolt a levegőbe, ami akkor már elvitte hozzá támadói szagát. Felszegte a fejét, majd óriási sebességgel indult a fák mögött rejtőzködő vadászok felé. Az idősebb fiú a tegzéhez kapott, de abból csak kisvadra való nyilakat tudott kihúzni, egy nyíl sem akadt a kezébe, amivel a vadkant leteríthette volna. Ekkor a fiatalabb fiú célzott, és lőtt. Az első lövés eltalálta ugyan a vadkant, de nem volt halálos, és csak kicsit sikerült vele lelassítania az állatot, viszont még jobban felbőszítette. A vadkan már olyan közel volt, hogy érezték a vér édeskés szagát. Az idősebb fiú ideges volt, és továbbra sem talált megfelelő nyilat, a fiatal fiú viszont gyorsan elengedte a második nyílvesszőt is, ami pontosan szíven találta a felbőszült állatot. Az állat megtántorodott, majd pontosan előttük esett össze. Az idősebb fiú még mindig nem szedte teljesen össze magát, a fiatal viszont nyugodt volt. Eltette a nyílvesszőt, amelyet nem kellett használnia, majd szó nélkül a lelőtt vadállathoz lépett, hogy kiszedje a nyílvesszőket. Bátyja csak ekkor tudott megszólalni, és kifejezte háláját testvérének, amiért pontos lövésével mindkettejük életét megmentette. A kisebbik fiú csak annyit mondott, hogy semmiség, ne is foglalkozzon vele, biztosan ő is megtette volna, ha lehetősége van rá. Az elejtett állatokat, és a hálóba került vadakat összeszedték, majd tábort vertek, mert időközben besötétedett, és már nem volt lehetőségük a rengeteg erdőn keresztül biztonsággal hazajutni. A fiatal fiú rőzsét gyűjtött, míg bátyja az egyik kisebb fogoly madarat előkészítette, hogy nyárson megsütik vacsorára. A fiatal fiú az erdőben hatalmas leveleket is gyűjtött, melyekből ügyesen csészét formázott, és a tisztás szélére tette őket. A vacsora elkészült, majd mindketten nyugovóra tértek.

Hajnalban korán ébredtek, és hazafelé indultak. Indulás előtt a fiatal fiú a levélcsészékben összegyűlt harmatot a kulacsába öntötte, majd elindultak. Az út nehéz volt, és lassan haladtak, mert az elejtett állatok nagyon nehezek voltak. Hamarosan a nap is kisütött, és az erdei ösvényen lépkedők egyre szomjasabbak lettek. Az idősebb fiú panaszkodni kezdett, hogy nagyon szomjazik, nem tudja, hogyan fognak hazaérni, szinte már egy teljes napja, hogy nem ivott. Ekkor öccse elővette a kulacsát, és odaadta testvérének, aki meglepődött, hogy öccsének van vize. Kérdőre is vonta, hogy miért nem szólt neki erről. A fiatal fiú elmesélte, hogy a harmatot gyűjtötte össze, azt isszák. Bátyja elszégyellte magát, hogy meggyanúsította testvérét, és azon is elgondolkozott, hogy neki nem jutott ez a lehetőség az eszébe. Megköszönte a vizet, majd tovább mentek.

Rövidesen hazaértek, és hozzáfogtak megnyúzni az elejtett vadakat, majd megszárították a húst, és besózták azokat a részeket, amiket hosszabb időn keresztül kívántak tárolni. A fiatal fiú a munka végeztével hozzálátott fegyverei megtisztításához, rendbe tételéhez, míg bátyja lepihent. A fiatal fiú fáradt volt ugyan, de úgy gondolt, rendbe rakja bátyja fegyvereit is. Dolga végeztével ő is lepihent.

Az erdő mellett laktak, a falu szélén, de a legközelebbi ház is elég távol volt tőlük. Az éjszaka közepén furcsa neszekre riadtak, mert mint minden vadásznak, nekik is jók voltak a megérzéseik, és az ösztöneik veszélyt súgtak. Fegyvereik után nyúltak, és az idősebb fiúban ekkor tudatosodott, hogy nem rakta őket rendbe, nem fogja tudni használni. Fel is sóhajtott, hogy mi lesz most, de testvére megnyugtatta, hogy ő rendbe hozta őket.

A ház körül ekkor mozgolódás támadt. Több, sötét alak igyekezett a ház bejárata felé, és fegyvereik megcsillantak a hold fényében. Lassan közeledtek, és alakjuk egészen jól kivehető volt, még a sötétben is. A fiúk az ablakból figyeltek, majd céloztak, és lőttek. A támadókat nem megölni, csak megfutamítani akarták, ezért lábukra, és karjukra céloztak, kisebb nyílvesszőkkel, melyek fájdalmas, de nem mély sebeket okoznak egy embernek. A lövések találtak, és a rablók a hirtelen jött támadástól megijedve elmenekültek.

A két testvér ez után nem feküdt már le, hajnalig virrasztottak, újabb támadástól tartva, de a környék nyugodt maradt. Csendben voltak, mindketten figyeltek, és gondolataikba mélyedtek. Az idősebb fiú végig gondolta az elmúlt két napot, és ekkor furcsa felismerés gyúlt benne. Ő, aki mindenben jobbnak tartotta magát, lényegtelennek tűnő, de végül életmentő apróságokra nem figyelt oda, míg testvére figyelmét, aki mindig csendes volt, semmi nem kerülte el. Figyelt a nyílvesszőkre, és arra, hogy veszély esetén a megfelelő legyen előkészítve, és nem is egy darab. Tudta, hogy nincs vizük, ezért összegyűjtötte a harmatot, és azt a kevés vizet, ami ez után rendelkezésére állt, nem fogyasztotta el egyedül, hanem megosztotta testvérével. A munka végeztével, ugyan már ő is fáradt volt, de mégsem felejtette el megtisztítani a fegyvereket, és bátyja fegyvereit is rendbe tette, megmentve ezzel az éjszakai támadástól őket. Tetteit mégsem emlegette fel, és nem akart bátyjának fájdalmat okozni az által, hogy figyelmezteti őt az elkövetett hibákra. Csendben végezte tovább a dolgát, és nyugodtan, szeretettel fordult bátyja felé.

Az idősebb testvér megköszönte öccsének, mindazt, amit tett érte, és magában megfogadta, hogy ez után ő is figyelni fog az apróságokra, és igyekszik nem hangsúlyozni a tettei nagyságát.

Sokszor ugyanis a legapróbb cselekedetek válnak a legnagyobb tettekké.